2010.február 12. kedd
valamelyik móvári koncert után…-na halihó mindenkinek, én leléptem!
hívhattam volna taxit is, de gondoltam jól fog esni egy kis gyaloglás, na meg azaz egy-két kilométer nem vág földhöz.
egész jó idő, kellemesen meleg szél forgatja a sárga faleveleket az út közepén, ahol sétálok.
megint egy cigi…igaz, hogy egy ilyen este után full fel vagyok telve nikotinnal, de szarok rá…elő azzal a kurva cigivel!
na hamarosan rákanyarodok arra a korom sötét erdősávra, ami után jön a lakópark, ahol lakom, ahol megint van közvilágítás, meg nagy házak, meg „kolbászból a kerítés”.
szóval, néha még kocsival is izgi ott átmenni. csak a szerelmesek nem félnek, akiket látok néha ott állni meg. dugnak az autóban, vagy tudom is én, elbújnak a világ elől, vagy éppen csalják a férjüket, feleségüket.
kis kerülővel mehetnék más felé, kivilágított úton, de valamiért mégsem…
lehet a bódult fáradtság miatt, de semmilyen félelmet nem éreztem, hogy nekem oda be kell mennem. elhagytam az utolsó villanypóznát, csak a betonút maradt a lábam alatt, amit a harmadik lépés után már nem láttam. teljesen sötét. ellentmondásos, ahogy szívem kalapál. ahelyett, hogy gyorsítana a tempón, szép lassan lecsúszik. mint valami relaxációs gyakorlat. megállok.
1980 tavaszán érezhettem ilyet, amikor anyámmal sétáltam ebédidő körül, a fő utca melletti járdán. fogtam a kezét, talán orvoshoz mehettünk, mert az a barna szövetnadrág volt rajtam, amit nagy becsben tartottam, hogy ez az én ünneplőm és ezt általában olyankor...
ott volt ilyesmi, csak a napsütésben, hogy magam elé nézve a járdát alig láttam a fénytől, csak a lábaim, ahogy léptek, aztán lelassultak, aztán megálltak. mint amikor megáll az idő.
valami őrjítő csend, amilyet sosem hall az ember, ami már sikít és amit nem tudsz és nem is akarsz feloldani.
igazából máig sem tudom, hogy megtörtént e velem, vagy sem, csak érzek belül valamit és vannak képeim.
pont úgy, ahogy most, csak most a sötétben.
néhány perc telhet el, mikor az ember szeme hozzászokik… aztán az út széli fák mögül kinyit az égbolt. a hatalmas égbolt…gyönyörű látvány.
hihetetlenül erős szeretet érzés fog el.
a temetőben szoktam ezt a tisztaságot érezni.
simogat, átjár és tudatosít benned mindent.
mondom mindent. hogy minden, ami körül vesz, csak eszköz . a ruhád, az autód, a cigarettád, a gitárod, a zenekarod, a szerelmed, a tested, az egész kurva életed . a csodálatos életed.
a fejed búbjátol, szép lassan lefelé kúszik az univerzum, lefelé a gyomrodba, aztán a talpadhoz, majd áthatol az egész földgolyón, és tovább suhan a „semmibe”.
a hatalmas mindenség része vagy, ami te magad vagy.
ahogy átjárt a melegség, lassan elindulok.
kiértem a „sötétségből”…
előttem hatalmas, újépítésű házikók tündökölnek a kivilágított utcák mellett.
a pénz világa…
végre fény van, amiben tapogatózok…



2010.március
mit miért?mit kinek?ki kiért?ki kinek?
éri meg...

asszem romantikus vagyok, meg kurvára fáradt...neeem-nem köthető ez össze a fiú-lány kapcsolattal és egyáltalán nemi identitással. reggelente az almafa mögött előbukkanó nap, tényleg furcsa érzéseket kelt bennem, de többször inkább az esti égbolt és nem feltétlenül, ha magam alatt vagyok.

-szomorú vagy?
-áá semmi gond!

vagy mégis? gond van? tényleg? és ha ez az egész, csak egy állandó kis buzi önsajnálat akkor az mekkora szánalmas balfaszság lenne...? kénytelen vagyok elhinni, hogy romantikus vagyok és általában szomorú. és persze kétéltű.
a "szárazföld"ha úgy tetszik semmi extra, csak mint mindenki más, próbál maga köré építeni egy kis egzisztenciát.
ami viszont a számomra örökké a legkülönlegesebb és legcsodálatosabb dolog, hogy mind ezt azoknak a tündöklő szempároknak a fényében teszem akiket az sem érdekelne, ha apát mások semmibe sem vennék(mint, ahogy tették ezt gyermekkorában, hatodiktól lefelé a suliban a gyerekek, a szociban a tanárok)
ő akkor is apa!

nem itt jársz!

persze, hogy nem.
és hányszor de hányszor csak testben itt és lélekben egész máshol és többnyire a c moll skálán valahol messze...
mert nem tudok megszabadulni és igazából nem is biztos, hogy szeretnék megszabadulni ettől a geci zenész vértől ami itt bent úgy, mint a jedik-ben a midiklorián júúj. sokszor megkérdőjelezem az épeszűségem, hogy mit miért adok-kapok.
a múlt hétvégén lenyírtam a füvet, meg csináltam kerítést, meg a kutyáknak olyan kiülőt az ól elé. úgy éreztem tettem valamit, nem magamért és hogy építettem és nem leépültem.
aztán megint c moll skála meg dal, dalszöveg írása.
néha megkérdezik tőlem, hogy mennyit keresek ezzel a zenéléssel? én meg, hogy ha ez elsősorban egy üzleti(anonym) project lenne, akkor mi lennénk a legnagyobb lúzerek ezen a földön. ha még csak az...de az emberekhez, zenészekhez való hozzá állás sokszor kritikán aluli. példa, hogy felmész a színpadra és ott az idegen technikusok, hogy mit akarsz? meg, hogy na mit kérsz? tök kelletlenül...
meg is beszéltük a többiekkel, hogy a következő ilyenre a válasz az, hogy emberséget! meg elnézést, hogy jöttünk! bazz...!
szóval többnyire egy kurva nagy szívás ez az egész, de hát a midikloriánok...
ez itt a "víz" ha úgy tetszik, a mély víz.
na de az tök érdekes, hogy mennyi energiát belenyomsz ebbe az egészbe és mennyi időt és van, hogy maroknyi ember egy koncerten a kis egy-másfél óra alatt, hogy tudja ezt kompenzálni, hogy fel tudja tölteni az embert, hogy igen, érdemes volt.
az meg számomra teljesen nevetséges, hogy a média dönti el, meddig vagy amatőr és mikortól profi.
kérdésem, a művészetben van olyan, hogy profi?
szóval ha mondjuk elkezd játszani az mr2 akkor már profi vagy, pedig előtte pár perce még amatőr voltál és persze ugyanazt a szart nyomnám akkor is de akkor azt mondják, na profi.
hát sok mindent nem tudok de amit igen, azt meg lehet, hogy jobb lenne szintén nem tudni.
vagy?
azt hiszem ez már csak így van, hogy a hold-dal a hátizsákomban bámulom a napot.
jaaaj, kurva midikloriánok!


2011.Május 16. Hétfő
highlander
mindig azok a pillanatok a fontosak, amiket megélünk
a pillanatok amik boldoggá tesznek, soha sem vehetik el tőlünk..
ma ezt a sort karcoltam bele a jövőképembe.
aztán meg picit feljebb mentem a hegyi sétányon ,ahol a tavasz idén még nem járt és a csuklyás felsőm alatt is majd letörtek a füleim.
de ez olyan, hogy még egy picit és addig le sem nézek mer még bírom és ha már full kifáradtam, na akkor egy balos.
kisalföldi betyárnak lévén mindig óriási ámulattal néztem a hegyeket, vagy akár a tavakat bármerre is jártam.
ez viszont, ha lehet akkor életem egyik legkeményebb látványa.
a hirschenkogel vagy a rax hegyei összeérnek az égbolttal. míg az egyik egy óriási boney m, itt ott belenyírt vanilla ice-kal , az utóbbi meg egy kurva nagy vanília fagyi.
kicsinek és fontosnak érzem magam ide fent, ahol ISTEN is könnyebben elér.
rax.
még a neve is olyan, hogy de brutál tömör, kemény, hatalmas, éles tarajos szikla vagy te rax.
egyszer azért megjárom azt is, ha meg lehet.
lefelé menet és itt a "lefelé" a hangsúlyos, az út bal oldalán lévő feszület mellet elhaladva a jobb kezemben füstölgő cigarettát automatikusan a hátam mögé dugom.persze nem vagyok sznob, sem bálvány imádó.dacból fújhatnék most egy hatalmas füstkarikát is, de nem teszem.
szégyenérzetem támadt.
miért veszek időt el szándékosan az életemből?
és ilyen jó levegőn meg egyébként is...
de hát stresszelek is eleget, meg rocksztárkodok is...
faszomba.

2011.10.26.szerda.

tél lesz meg minden.ahol én lakok ott még előbb mint ahol laktam.fázós meg magányos.nem baj az autóban meleg van.fel is mentem ma estefelé az egyik sífelvonóhoz ,pontosabban attól beljebb, hogy aztán 180 fokban nyeljenek el a hegyek, az erdők, mint régen a panelrengeteg.sok minden jut ám az eszébe ilyenkor az embernek...az ilyen barátságtalan, párás időben libabőrös látvány ,ahogy sötétedéskor a völgyben üldögélnek a hófehér, kövér "felhők".felettük állsz basszus...szédületes tényleg.aztán meg olyan furcsa hörgős állatzajokat hallok érted..kicsit be is szartam, hogy ne már áldozat legyek... így picit közelebb is mentem az autóhoz.őzek voltak.egy család.nagyok és picik.és csak néztek engem ,hogy ártok e, én meg őket, hogy ártanak e...és ,hogy ott nincs mese, meg sarlang, meg mellébeszélés hallod???!!vannak az ösztönök,meg az ősi szerepek, hogy a hím meghal értük ha kell, a nőstény nevel és a gyerekek meg Szent!és csak néznek a hatalmas szemeikkel, én meg próbálom üzenni az enyémekkel, hogy bocsánat... én meg csak ember volnék.aztán a szakadt bordó autóm ajtajának nyikorgásától el is iszkoltak.feljövök majd még ide, mer itt jó nekem.néha.


2012.01.26.
képzeletemben

egy autó sem jön és a város csendes.tudod annyira mint a filmekben mikor is valami vírus pusztított a világban.a felüljáró közepén térdeltem a nyári eső után gőzölgő aszfalton és ököllel ütöttem azt.annyira, hogy egy idő után a kezemről lefoszlott hús alól kilátszódtak a csontok.fájdalmat mégsem éreztem.miden olyan lassú.csak az égbolt olyan mozgalmas, hogy a késő délutáni fényt a száguldó felhők törik meg, a nap meg mint valami dj. vagy az isten az emelvényen, ontja a diszkóban a remény sugarait.
valami örökre elköltözött belőlem.
aztán néha befekszek a tesco-nak arra a polcára, ahol is az öblítők vannak meg a mosóporok tudod.onnan bámulom órákon keresztül a vásárlókat.nézem őket, meg skatulyázok.apukákat látok kis kosárral, meg vérben forgó szemű asszonyokat.családokat a huszonegyedik századi normák szerint élni, talán több évszázados vallási nyomás hatására, vagy bánom is én...felmászok az egyik szájbakúrt polcra és addig cibálom, míg az összes dominóként nem dől el és hullik darabokra.azt egy kurva nagyot köpök a hátam mögé.
de csak mert a ludas matyi is háromszor...
valami "baromfiudvar" buliban a lemezjátszónál isten.a lányok kivetkőzve száznyolcvan fokban tekergetik a fejüket,hogy mikor akad rájuk az a tekintet amin érdemes összebúgni. a kakasok meg tömegekbe verődve piszkálják egymást emelt fővel és tesztoszteront büfögnek fel.
násztánc ez, meg ösztönök.
a tálon a hús.a többi meg csak a köret...